Szeretünk adni. Adni jó, és sokan ismerik azt a mondást: „Sokkal jobb adni, mint kapni!”.  Mikor adunk, egy jó érzésünk van, hogy segítettünk másnak, általunk valaki több lett, vagy ha mondjuk ajándékba adtunk, örülünk a másik örömének, kedvesen megköszöni, és jól eső érzés áraszt el mindkettőnket. Igen, ez egy kedves dolog, tele jósággal, szeretettel.

Ám van ennek az „adni-kapni” helyzetnek sok egyéb oldala is:

Mikor adunk – és sikerül olyat adni, aminek a másik fél örül -, akkor egy hozzáadás van a másikhoz, amitől többé válik, és örömöt él meg, kellemes érzelmek árasztják el lényét: mert kapni ugyanolyan jó. Mikor kapunk valakitől valamit, olyan jó, hogy gondol ránk, hogy törődik velünk, hogy fontos vagyunk neki. Ezt érezzük, általában. De van az a helyzet is, mikor olyat adunk, ami a másiknak nem teszik, nem örül neki, és nem érzi ajándékunk értékét. Ekkor belép érzésben a csalódás, mert hát mi olyan jó érzésekkel, jól átgondolva, segítő szándékkal adtuk, és nem értjük, miért nem tetszik neki, a számunkra oly megfontolt ajándék. Ez lehet egy jó szó, és nem csak nagy értékű, vagy érzelmi értékű dologra utal. Természetesen szeretnénk jót adni másnak, bármi is az, de ez mégsem függhet tőlünk, bármennyire is ezt hisszük.

Bármekkora is bennünk a jó szándék, mindegy mekkora a tett értéke, soha, de soha nem mi vagyunk azok, kik felelősei a legjobb jó szándékunkkal adott dolgainknak. Csak azért tudunk felelősek lenni, amit kapunk. De nem a másiktól, hanem tőlünk, mások, vagy bármi által.

Van úgy, hogy a legnagyobb jó szándékkal átadott ajándék sem lehet jó. Sőt, még mi vagyunk a rosszak – mert ezt érezzük -, hogy egyáltalán adtunk. Nekünk esik rosszul a másik érzelmi reakciója, és mi érezzük magunkat kellemetlenül. Hát persze, hogy így van. Mert bármit is adunk, nekünk adunk vele, és nem másnak. A másik fél, – azaz az ajándékozás másik fele – egy hiányzó rész bennünk, mert hát Ő nem mi vagyunk. Így aggódunk, hogy a másik – aki ismeretlen fél – miként fog reagálni – érzelmezni – az ajándékunkra. Bízunk benne, hogy örül, hogy meglepjük, és hasonló jó érzéseket érünk el benne. De ez az ismeretlen rész, a másik fél, amiről nem tudhatunk, mert nem mi vagyunk. Csak remélhetjük a jó érzéseket, de nem lehetünk benne semmiképp biztosak.

– Akkor mi az, amiben biztosak tudunk lenni?

Van az ajándékozás érzelmi helyzet. Két félről szól: az egyik fél vagyunk mi, saját magunk, és a másik fél pedig az ajándékozott. Az ajándékozáskor válik a két fél egésszé. Az egyik fél Ő, a máik én. Ez sose lehet másképp!

Ő az, aki kapja, és én vagyok, aki adja! Biztos így van ez?

Nos, hát nem! Nagyon nem! De ez általánosan nézve nagyon is helytálló. Lenne, de nem az.

Adni jó, tudjuk, kapni jó, ezt nem tudjuk. Miért?

Az emberek hajlamosak olyanban hinni, amit nem is akarnak felismerni, és mikor felismerhetnék, ragaszkodnak addigi álláspontjukhoz. Hiába a tény, nem is akarnak róla tudomást venni. Mert könnyebb a tudatlanságban lenni, mint felvállalni az igazság változásait.

Kapni ugyanolyan jó, mint adni. Mi a kettő között az érzelmi különbség?

Mikor adunk reménykedünk a jóban, mikor kapunk, mi éljük meg bárminek is. Adni nem olyan biztos érzésű, mint kapni. Mivel a „kapni” érzés a miénk, és az „adni” érzés után van, ezért először él bennünk a remény, és csak aztán a tény. Mikor adunk, utána kapunk. Azt kapjuk, amit a másik által magunknak adunk. Ez lehet jó érzés – mikor örül a másik fél ajándékunknak -, de lehet ugyanúgy rossz is, mert hát csak akkor derül ki, mikor átadjuk. Ezért – a rossztól mentesülve-, mindenképp a legjobbat hozzuk ki magunkból, hogy nehogy rosszat adjunk a másik félnek.

Ezt akarjuk, mert nem akarunk rosszat…magunknak! Dehogy a másik félről van itt szó, hanem arról, hogy olyat akarunk adni, ami által mi örömöt, és jó érzéseket akarunk megélni. Ezért is akarunk adni, hogy jót kapjunk cserébe.

– Miért tesszük ezt?

Mikor megtudjuk, hogy a másik félnek rossz érzésre okot adó ajándékot, vagy segítséget adtunk, csalódunk. Csalódunk bennünk. Biztos nem voltunk elég körültekintőek, vagy rossz emberismerők vagyunk, vagy bármilyen okot fel tudunk soroltatni, hogy miért voltunk hibásnak, és miért érezzük magunkat kellemetlenül.

Ez azért van, mert csak mi lehetünk jók hozzánk érzésben. Csak mi adhatunk jó érzéseket számunkra, és mi lehetünk megváltóink is a rosszban azzal, hogy felismerjük a jó jelentőségét bennünk.

Tehát bármilyen jó érzés csak mi lehetünk. Tőlünk függ nekünk, mit is adtunk a másiknak, mit adtunk nekünk általa, és mivel ajándékoztuk meg magunkat, a másiknak adott ajándékunkkal. Adjunk másnak, mert adni jó, valóban. De mikor adunk, tőlünk ne vegyünk el, ne csináljunk egy hiányzó érzelmi részt, amit pótolni kell, aminek olykor hosszú idő a visszatöltése, és egyensúlyba hozása.

Adjunk nekünk, mikor másnak adunk, ne elvegyünk tőlünk azzal, hogy meg akarunk felelni saját elvárásainknak. Az várjuk el a másiktól, amit elvárunk tőlünk, hogy megfelelni akarunk a másik elvárásainak. Azt akarjuk, hogy jók legyünk, hogy jót adjunk, és közben kihagyjuk a saját magunk jó érzéseit saját magunkból. Helyette – mikor nem volt olyan jó az ajándék -, hiányt alkotunk, és annak fájdalmával veszítjük el megfelelésünkben saját jóságunkat.

Részlet, a hamarosan megjelenő „Érzés technológia” című könyvből.

Írta: Bogdola Róbert