Aki erős, olyan feladatot kap, hogy ne a port kelljen felrúgnia, hanem a sziklát kell arrébb tennie. Ezután a hegy, már magától jelentkezik.
Egyszer, mikor a madár szárnyalva az égen repült, egy vadász lőtt rá puskával, és a madár lezuhant a föld kemény, vaskos talajára. Vergődött sokat, próbált ismét szárnyra kelni, de az ólmok súlya miatt nem tudott felemelkedni. Nem tudott a probléma, golyó ütötte súlyos sebétől vérezve égig érni. Magába roskadva próbálta szárnyait bontogatni, de nem voltak elég erősek ahhoz, hogy használja őket. Más madarak vígan lendültek a magasba, de ő csak ült, és önmagába merengve akart most átlátszóvá válni a végtelenben. Halott lett, de csak annyira, hogy élt. A sebek lassan gyógyultak, a test gyorsabban forrt be, mint a lélek, mert az emléke a lövés zajának belül zengett, és álmaiból felriadva élte át ismét. Nehéz időszak volt ez a madár létezésében.
Mikor a sebei begyógyultak testén, és elkezdte szárnyait ismét az emelkedésre használni, a golyók súlya miatt nem ment. Meg kellett tanulnia golyókkal a testében repülni. Így kellett már élnie, sokkal nehezebben talált táplálékot, mert mások nála gyorsabbak voltak. Hamarabb értek oda az élelemhez, mint ő. Lefogyott a hiánytól, napjai sírással teltek, és éjszakái gyötrelmesek voltak.
De egy nap, mikor fényben úszott a kék ég, rájött, hogy ez nem mehet így tovább. Nehéz ugyan a szárnya az ólmok súlyától, és megnehezíti a repülését, de ennie kell, léteznie muszáj. Így elkezdte erősíteni szárnyait, rendezgette tollait, felkészítette a fájdalmas repülés nehézségeire. Sokkal több erő kellett a repüléshez, mint másoknak, de az, hogy rájött, miként lehet úrrá szenvedésén, erőt adott neki az új repüléshez. Az belső erő felemelte, nehezen mozgatva szárnyait rugaszkodott el ismét a magasságokba, és az erő, mely már több volt benne, így elbírt a legnagyobb széllel is. Az erő, még nagyobb erőt hozott létre, és így el tudott jutni oda, hova más madarak nem tudtak. Bőségesebb táplálék volt ott, finomabb, ízletesebb az eddigieknél, mint amiben valaha is része volt.
Egy nap, mikor éppen szállt a legnemesebb szél szárnyán, egy madarat látott zuhanni a mélységbe, kit egy vadász lőtt le. Egyből odarepült hozzá, és látta, hogy több sebből vérzik. Emlékezett rá, hogy ő saját magának miként segített, és ezt az emléket felidézve meggyógyította a sebzett madarat. Mikor a sebzett madár felépült, megtanította az erőre, hogy-hogy kell golyókkal a testében repülni. Elvitte azokra a helyekre, hol a bőséges és finom táplálékot lelte.
Együtt szálltak már ez után az ég kékségében, és ahogy repültek látták, és érezték, ahogy a testükből, és a lelkükből kiesnek a súlyos ólmok, eltűnnek a messzeség végtelenjében. Már nem volt részük többé. Szárnyuk erősebb, életük könnyebb lett.
Egy nap, hatalmas madársereg hullott le az égből, zuhantak lefelé egyben, csapatként, és csapódtak fájdalmasan a mélybe. Mozdulatlanul hevertek el a parton, és egy hang, mely halk volt, és fájdalmas, csak ennyit mondott: – Segítsetek… És ők, sebesen repülve mentek hozzájuk, hogy átadják életük tanulságát a madaraknak, és megtanítsák őket a bajból felemelkedni.
Írta: Bogdola Róbert