Sérült szerelem
Mindannyiunk életének lehet olyan szakasza, melyben szerelmesek vagyunk. Ez nem mindenkinek adatik meg, de jó esetben megélhetjük többször is, ezt a földöntúli érzelmi élményt.
Az ember által nem generálható, nem létrehozható érzelem a szer-elem, ami berobban olykor szabályozhatatlanul, és átölelve visz magával. Vagy rosszabb esetben úgy ragad el, hogy azt se tudjuk, eszik vagy isszák a világot: ez lehet csodálatos élménydús elragadás, amiben szívesen veszünk részt, és azt szeretnénk, hogy sose érjen véget - de ezt nem mi döntjük el!
A szerelemnek van egy nagyon rossz tulajdonsága a csodálatosságán túl: az, hogy egyszer véget ér.
Nagyon jó azon érzelmeiben fürdeni, amik átvarázsolják a világot, kiszínezik a szürkét, beragyogják a feketét. De bármilyen csodálatos is tud lenni egy ilyen érzelmi élmény, egyszer megfakul, halványodik, és szívünk legnagyobb hiányát felélesztve tűnik el a messzeségben.
Olyan ez, mint egy álom, melyből sosem akarnánk felébredni. A valóság érzelmi kegyetlensége másképp látja ezt: nem kérdez meg minket, hanem cselekszik.
Évek telhetnek el ennek létrejöttében, de elkerülhetetlen az elmúlása. Nem szabályozhatjuk be még jó szándékunkkal sem, hogy szerelmesek legyünk, vagy azok maradjunk. De bármekkora is a mértéke, egyszer elmúlik, akaratunk ereje nélkül.
Egy kapcsolatban az egyik legszebb érzés a szerelmezés kialakulása, és annak kölcsönös megélése, élménnyé varázsolva az életet. Hosszú idő is eltelhet, míg csökken az ereje, ami mozgatja a szerelmesek mindennapjait. Mindent a szerelem irányít akkor, sokszor nem is tudható, mit miért és hogyan teszünk, csak egyszerűn szerelmes vagyunk. A szerelem érzése felülírja más érzelmek létrejöttét, és oly módon tesz magáévá, hogy a gondolat logikája és az értelem értése sem jut érvényre.
Ahogy telik az idő, és fakul az érzés, egyre jobban előtör a logika, az ok felismerése: miért és kibe vagyok szerelmes?
Belép az akarat, hogy akarjak e egyáltalán az lenni, vagy kerüljem el, mert lehet, már nem is vagyok az?
A szerelem varázspálcája ekkor megáll, és nem tud több érzésvarázslatot adni, mert belép az értelem ok keresése, és felülír mindent, ami addig a kapcsolat szépségét adta. Olyan értelmetlen dolgok értelmessé tétele, ami eddig nem volt fontos, vagy annyira háttérbe került, hogy nem vált lényegessé. Ekkor megnyílik a „Miért lennék Vele, ha mással lehetnék, aki jobb?” érzése, megjelenik a szakítás érzelmi logikája, és átveszi a kezdeményező felett az irányítást. Aki kezdi, az a gyengébb, mert Ő nem tudja tovább életben tartani az érzelmet. Nem feltétlenül biztos, hogy rossz egy ilyen óriási lépés egy évek óta tartó kapcsolatban, de az biztos, hogy a láthatatlan szerelemgyilkos jól végezte munkáját: szakítanak.
A különlét eltávolítja az addig kapcsolatban levőket, nem beszélnek egymással, neheztelnek, szenvednek, hiszen évekig egy utat jártak. A szerelem már elmúlt, de lehet csak abban, aki kilépni akart a kapcsolatból.
A szerelem nem teljesen megölhető, ha ok nélkül jön létre, vagyis okait nem keressük, csak éljük, amit adhat.
Sőt, másképp nézve ok nélkül nem is jöhet létre, csak nem biztos, hogy fel tudjuk lelni létrejöttének igazságait.
Abban a kapcsolatban, ahol a szerelem gyufalángját meggyújtva nem „pár nap” alatt nézzük végig, ahogy leég, ott megmarad a kapocs: egy érzelmi fényszál, amit ember szintén nem írhat felül. Ez a fényszál egy érzelmi fennmaradást ad, egy összeköttetést. A kötelék fennmarad, és ebből újból életre kellhet a szerelem közös megélése. Ismét elindulhat ugyanaz, ami addig évekig tartó érzelmi jelen volt. Sőt, akár a megélt különlét érzelmi felismerései szebb érzelművé tehetik a tovább folytatott kapcsolatot.
A különlétnek lehetnek építő, tanulságos felismerései, melyeket meglátva még szebb kapcsolat alakulhat ki a továbbiakban. A szerelem mindig lehet szebb és szebb, de egy megszakított szerelem sérül ott, azon a ponton, ahol meggátolódott közös létezése. Mintha a logika olyan támadása érte volna, amiből eredően több sebből vérzik: fáj önmagának létezéstelensége, és meggyötri azt, aki mindvégig szerelmes maradt.
Az újból felélesztett kapcsolatban már más érzelmek vannak jelen, még akkor is, ha rengeteg közös volt előtte.
Nem lehet érzelmi béke abban, aki elhagyva még szerelmet érez.
Az új kezdés ismét lehet magával ragadó, megnyugtatja a külön töltött idők közös érzelmi zaklatottságát, és gyógyítja egy ideig a szív fájó részeit.
De ezt egy szintig teszi: mert felmerülhet, hogy a folytatás is egyszer véget ér! És gyötrően rossz ugyanazt akár csak kétszer megélni.
Vagy: Akit elhagytak, és nem volt olyan fontos, az miért válik most ismét a legfontosabbá?
Ezek olyan felmerült kérdések, melyek kétségeket ébresztenek, és beleisszák magukat a folytatásba.
Olyan érzelmi jelenlétet adnak az Elhagyottban, akiben erős bizonyosság kell, hogy ébredjen ahhoz, hogy azt érezze, tényleg Ő kell. Figyeli, vizslatja, hogy nem-e ismét csak az ismételt elhagyás fájdalmai előjátékának-e a részese. Már ő is kezdi az okokat keresni saját magára, mint egy felélesztett szerelem megtestesítőjében. Biztosat keres az elbizonytalanodás után. Megpróbál kapaszkodni valamibe, ami eddig megvolt, de most újra éledt.
A sérüléseket eddig – míg külön voltak – magának kellett megoldania, de most megjött „Ő”, akivel együtt is lehet. Átadja magát a szerelem gyógyításának, próbálja teljesen átélni ismét, hogy eljusson oda, ahol előtte még nem is volt: az átalakult szerelem varázsába.
A szívek nem tudnak hazudni egymásnak, összekapcsolódnak, és amiben ott az összetartozás, ott nem kell egyedül maradni a múlttal, hanem együtt, mint előtte is, átszeretni a közös helyzetek sötétségeit – csak szebben, jobban, teljesebben. Nem reménykedni és hinni abban, hogy biztos jobb lesz, hanem cselekedni azért, hogy tudható és érezhető legyen, ahogy jobb. A sérült szerelmet átszerelmezni, finomabbra, gyengédebbre, mindkettejük érzelmi ragyogásával, és egymás ragyogtatásával.
Ha ez megy, akkor nincsen olyan fájdalom, ami ezt átírja bennük.
Ha mégsem megy, de a szerelem megmutatkozik, nem szabad hagyni, hogy bármilyen érzés fontosabb legyen ennél.
Ezt már csak azok tudják igazán megtenni, akik tudják és érzik, hogy egy kapcsolatban nem Te+én, hanem „MI” vagyunk!
/Bogdola Róbert/