Sose gondolkodj, mikor Lényed érezni kíván,

mutass számára utat, a

A LÉLEK HAJNALÁN

Azon gondolkozom, vajon mennyi érzés van a világon?

Annyi félék az emberek és különbözően éreznek. Abba bele sem tudok gondolni, hogy mennyi érzésről nem is tudunk - alig ismerjük mások belső érzelmi világát.

AHOGY ezen gondolkozom, rájövök, hogy ezt az egészet én nem is értem:

- Hogyan lehet ennyi érzés?

- Hogyan lehet ennyi másság?

A szavainkkal is érzelmet fejezünk ki, mégsem egyenlők érzéseinkkel: a szavak nem adják át azt, ami bennünk van. Sokszor nem tudjuk elmondani, mit is éltünk meg mindennapjaink történéseiben.

AHOGY ezen gondolkozom, rájövök, hogy engem nem is ismer senki, sőt, még én se önmagam:

- Az életben hány érzésem volt eddig?

- Vajon vissza tudnék gondolni rá?

AHOGY ezen gondolkozom, rájövök, hogy nem is emlékezhetem gondolattal az érzésre: - Hogyan érezzek egy érzelmi gondolatot? Érzelmi gondolat nincsen!

AHOGY ezen gondolkozom, rájövök, hogy nem értem, amit érzek. De hogyan is érthetném: - Az értelmem érzelmeivel? Az értelem nem érzelem!

AHOGY erre rájövök, már nem gondolkozom, mert nem értem. Nem tudom se gondolni, se érteni, amit érzek. Amit érzek, csak érezni lehet: emlékezni érzésből, érezve emlékezni. Az emlék a lélek csodás érzelmi dala, amit sokszor lejátszik nekem - és én emlékezve szeretek szép dallamokat játszani. Sokszor hallgatom belső dallam sugallatai minden simogató érintését, a Lényem törődését velem, tőlem-s általam-nekem.

AHOGY ezt érzelmezem, széppé válik lényem, nem gondolkozom már, hanem érzem bennem emlékeim. Olyan más így, ahogy bennem… érzek…

AHOGY tovább érzelmezem, új kérdéseim jönnek:

- Miben élnek emlékeim: a szívemben tán?

- Vagy a Lelkemben?

Hmm, a Lelkem… belépek oda, az ismeretlenbe...

AHOGY beléptem érzelem lettem, a Lelkem élem, bennem, ahol vagyok. Nem gondolat vagyok, az csak egy részem, de nem érzem. Hogyan is érezhetném most, mivel a lelkemben vagyok: itt nincsen gondolat, itt nincsen elme, nincsen más… csak a csend az, ami van.

AHOGY itt vagyok, jó nekem, jó nekem itt lennem, bennem, ahol aranyfény ragyog, csendben, fehér óceánban - ragyogok… ez én, itt, Én vagyok.

AHOGY Én vagyok, megfogom magam, érinthetetlenül – nem kell érintés, az érzelem az, mely megfog, belül, a csendben, ahol Én, Én vagyok.

Sugárzó érzelem ragyog itt belül, mint amikor fel kell a Nap, csak nem kint, hanem itt, belül, ahol Én vagyok. Tágra nyílt lélekszememmel tekintek rám, összenézünk,... velem... itt... belül... felismerem már, ki is vagyok igazán. Lassan borít el mindent bennem fényem, megváltozott már a lényem…

Dermedt tényem forrón zuhan rám,

Önmagamba érve kicsit meg is ráz talán,

Magamban felém fordulok,

Most már tudom, Én, Én vagyok

– nem értelem, nem gondolat csupán,

Érzelem vagyok: - fekete-fehér? - sokszínű tán.

Nem múló, hanem létező, ez már nem talány

– ezt láttam én meg, „A Lélek Hajnalán”.

/Bogdola Róbert/